Hogy találtam meg újra a „Karácsony hangulatát”?
Az elveszett Karácsonyom története …
Az a bizonyos Karácsonyi hangulat … Megvan már???
Karácsony van, vagyis majd holnap lesz, s közben arra gondolok, hogy hol késik már a karácsonyi hangulat(om)?
Kinézek az ablakon, és hétágra süt a Nap. 12 fok van és enyhén felhős, kék az ég. Az ég kékségét repülők kondenzcsíkjai karcolják itt-ott. Eszembe juttatva ezzel, hogy gyerekekként telente, a kis tó jegén hagytunk ilyen csíkokat, amikor a saját magunk által készített jégszánjainkkal siklottunk.
Majd egy magányos galamb repül el az ablakom előtt, rászállva a télre lekopaszodott fa egyik kinyúló ágára. Nézem, ahogy egyensúlyoz, míg az ág már nem ring alatta.
Valami nem stimmel. Érzem, hogy ez nem emlékeztet a Karácsonyra, a régi, „Karácsonyváró napok” hangulatára, emlékeire …
Amikor még gyermek voltam, akkor a téli álmot alvó fák, kopár ágain nem galambok ültek Karácsony előtt, hanem dermedt zúzmara ölelte körbe azokat, esetleg a frissen leesett hó fehér palástja varázsolta karácsonyi díszletté általuk a világot. Ha sütött is itt-ott a Nap, a szürke felhőtakaróból kibújva, akkor pedig jégcsapok nőttek az ereszről lelógva, hogy ezzel is izgalmasabbá tegyék azt a világot, mely gyermekkoromban minden részletével a Karácsonyt várta.
Hogy fehér hószőnyeggel volt letakarva az út, melyet az a néhány autó tömött kemény siklópályává, melyek átgurultak kis falum fő utcáján … – már csak emlék. Emlék az is, amikor az apu által készített kutyaszánon, Hary nevű farkaskutyánk, karmait az útra döngölt hószőnyegbe meresztve próbált minél gyorsabban húzni engem, hogy aztán az egyik kanyarnál az út menti árkot befedő mély hóba belesüppedve prüszköljünk mind a ketten.
Szép gyermekkori emlékek …
Az én Karácsonyaim emlékképei, melyek tele vannak izgalommal, kalanddal és örömmel. Gyermek voltam még, aki semmit sem tudott a „világ dolgairól”, a felnőttek életének gondjairól, problémáiról és a legfontosabb dolgáról.
Volt, hogy nagyanyám, aki ott lakott velünk a saját szoba-konyhás házrészében, rakta meg a családi ereklyének számító, öntött vaskályhát azzal a dióhéjjal, mely a kalács készítésekor maradt meg. Ilyenkor a kis kályha, melyet még nagyapám készített, vörösen izzott szobája egyik sarkában, duruzsolt és pattogva öntötte magából a meleget számomra, aki az ablakpárkányra könyökölve csodálta a sűrű hóesést, melyet az utcai lámpa fénye tett izgalmassá, ahogy a szél bekeverte a hulló hópihéket fényárjának bűvöletébe.
A szoba meleg levegőjét nagyanyám konyhai tűzhelyén éppen pirosra sülő kalácsok, karácsonyi illatfelhője tette felejthetetlenné, miközben a nagyapám készítette falióra unalmasan, szunyókálva a vörösen izzó kályha tompa fényénél mesélt egy végtelen történetet: tik-tak, tik-tak … mintha a világ csak ennyiből állna.
Az idő olyankor mintha megállt volna. Én voltam ott, a ház zörejei, öcséim hancúrozásának beszűrődő hangfoszlányai, nagyanyám konyhai sürgölődésének neszei, a kályha ropogása és az óra. Ami szerintem azért tik-takkolt, hogy a kinti hóesés egyszemélyes zenekaraként játssza azt a dallamot, melyre a milliónyi kis hópihe vidáman táncolva libegett a gyenge téli szélbe belekarolva, hogy beteljesítse küldetését – örök karácsonyi emléket állítson számomra.
Emlékeim Karácsonyai telis-tele vannak a „régi Karácsonyok” kimeríthetetlen élményeivel, izgalmával és örömével, melyet végiggondolni, újra átélni sem tudnék egy ültő helyemben.
Hirtelen visszahuppanok a jelen pillanat valóságába, amikor is még kitekintek az ablakomon a vadgalambra, mely ki tudja miért, de hirtelen elrepül a kopár fa ágáról … , de lelki szemeim előtt még tovább peregnek gyermekkorom Karácsonyainak emlékképei.
Újra érzem nagyanyám friss kalácsának illatát, a meleget, ami a kályha felől sugárzik, de a hideget is, ami az ablakon keresztül próbál betolakodni a szobába.
Ami viszont mellbe vág, hirtelen felismerésként, miközben időben visszafelé utazom emlékeimben, hogy megtaláljam a Karácsony hangulatát, és mélyről jövő könnyeket fakaszt a szememben, hogy:
– Mennyi szeretetet kaptam!
Mennyire békés és boldog volt az életem, mert a nagyanyám (és nem csak az Ő) szeretetében éltem. Ebben a szeretetburokban élhettem meg a Karácsonyvárás napjait, estéit, és ahogy most újra visszhangzik gondolataimban nagyapám egyik teremtményének, a faliórának üzenete is érthetővé válik számomra, aki a végtelen történetét mesélte:
„Tik-tak, tik-tak … szeretnek, mindig is szerettek és szeretni is fognak. Még akkor is, ha már csak a gondolataidban sütik majd a kalácsot, díszítik a karácsonyfát a másik szobában, miközben Te a hópihékre figyelsz. Még a kályhát is szeretettel fűtik fel, mert számukra te voltál mindig is a Karácsony értelme, és életüknek fényt adó ígérete.”
Most értettem meg, hogy ez mit is jelent.
Mit tanított nekem ott és akkor az a falióra. Hisz az én életemben is ott a fény, a Karácsony fénye …
Ott van Ő a saját szobájában, és alig várja már, hogy Karácsony legyen! Igaz, hogy most nem a kinti hóesést kémleli, hanem a netet bújja. Nem a kályha duruzsolását hallgatja, hanem a számítógépét … – mert a világ változik. A gyerekek ma már mások, de valójában ugyanaz történik meg ma is, mint akkor, amikor én voltam még gyermek.
Ma mi vagyunk már a szülők (nagyszülők), akik megteremtik a Karácsony hangulatát, a kalács illatát, az időn átívelő meleg ölelést, melyet szeretetünk tesz időtlenné. Továbbadjuk azt a stafétát, melyet gyermekünk lehet, hogy csak akkor fog majd tudatosítani, megérteni, ha majd ő is „keresni fogja” a saját karácsonyi hangulatát …
Lehet, hogy majd Ő is eljut odáig, visszatekintve az emlékeiben, megérti majd, hogy:
Volt idő, amikor megkaptuk a „karácsonyi hangulatot”, és eljön majd az idő, amikor mi adjuk, termetjük majd meg másoknak ugyanezt.
Természetesen, ezzel mi is újra visszakapjuk azt az érzést, emléket, „karácsonyi hangulatot”, amit a szüleink, nagyszüleink adtak oda nekünk. Egy olyan karácsnyi ajándékként, amit akkor nem is vettünk észre, hogy megkaptuk, de velünk maradt egy életre – csak meg kell találnunk!
Ekkor minden a helyére kerül a szívünkben, a Karácsony előtti napokban, és Karácsonykor is, hiszen már tudni fogjuk, hogy az, amit mi is tovább tudunk adni, az az élet legnagyobb ajándéka, mely sosem szürkül el és mindig újra és újra megtalálható lesz. Teljen el akármennyi idő, év vagy Karácsony, a szeretet, amit kaptunk és amit tovább adunk, az mindig a miénk marad, és azoké, akiket megajándékozunk vele.
És EZZEL megtaláltam a saját „karácsonyi hangulatom”!
Egyszerre érzem az összes Karácsony örök ajándékát most magamban, és jó, hogy most írok neked és nem egy videóban mondom el mindezt, mert nem biztos, hogy szeretném, ha látnád, hogy mit tesz velem (a szemeimmel) az, hogy megtaláltam a „karácsonyi hangulatom”, hogy „rám talált” szüleim, nagyszüleim karácsonyi ajándéka!
Kívánok neked is egy őszinte időutazást a régi Karácsonyaidba, majd pedig őszintén kívánom, hogy te is átéld a Karácsony hangulatát és mindazt, amit ez az ünnep számunkra, érző és szerető emberek számára jelent.
Ha megengedsz nekem most egy javaslatot, akkor elmondom, hogy így Karácsonykor ne féld elmondani azoknak, akiknek el kellene, hogy:
Szeretlek Anyu, Apu, Nagyi, Nagypapi vagy Lányom, Fiam!
Áldott, Békés, Boldog és Szeretetteljes Karácsonyt! 🙂
Tisztelettel és barátsággal,
Lukács Ferenc
Az alábbi elérhetőségeken találsz:
Facebook oldalam: https://www.facebook.com/lukacs.ferenc.luk
SKYPE: lukacs-ferenc-sk
Tel.: 00421948093359
E-mail: luk.lukacs.ferenc@gmail.com